10. fejezet - A csoda

Harry szemszöge:

Nagyon örülök, hogy Sarah itt van mellettem. Amióta Abby kómában van, nagyon féltem a kedvesemet. Szerencsére Tom-ék szereztek mellénk testőröket, akik mellettünk vannak a nap 24 órájában. Sarah jóba volt Abby-vel, így ő is ki van akadva a történtek miatt.

-          Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk valami filmet? – ajánlottam fel figyelem elterelés céljából.

-          Inkább maradjunk itthon. Nem szeretnék kimozdulni a házból. Nézzünk itthon filmet.

-          Rendben. Akkor menjünk fel a szobába.

Ahogy mentünk fel a lépcsőn  láttam, hogy Zayn és Miley akkor jöttek ki a konyhából kézen fogva.

-          Menj a szobába és rakj be valami filmet. Nem sokára utánad megyek.

-          Rendben. De siess, kérlek!

-          Hé, Harry! – hallottam Zayn hangját. – Nem láttad Liam-et és Ad-et??

-          De. Elmentek a vidámparkba. Liam megígérte Ad-nek hogy elviszi.

-          Értem. Köszi.

-          Nincs mit. És ti mentek valamerre? – kérdeztem tőlük.

-          Most be megyünk, a korházba utána pedig elmegyünk az Eiffel- toronyhoz. Megmutatom Miley-nak.

-          Akkor jó szórakozást nektek. Én most megyek, mert Sarah vár rám.

-          Köszi. – szólalt meg közbe Miley.

-          Abby-nek adjátok át, hogy üdvözlöm.

-          Rendben. Sziia!

Rohantam fel a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfoknál megbotlottam és estem egy hatalmasat. Amikor a földre érkeztem, megijedtem. Csúnyán kiröhögtem magamat.  Amikor beértem a szobába elmeséltem Sarah-nak a történteket, és együtt nevettünk. Film közbe szorosan magamhoz öleltem életem szerelmét. Nem tudom, mit tennék, ha valami baja esne.

Zayn szemszöge:

Amikor beértünk a korházba éppen bent volt a kórterembe Emily. Szegény napok hosszat ott ül az ágynál és sír.

-          Emily! Hogy van Abby?

-          Ugyan úgy. Az orvosok már csak a csodában reménykednek. – ismét zokogásban tört ki.

Eiffel- torony este.

-          Kérem, ne sírjon. – vigasztalta Miley. – Minden rendben lesz asszonyom.

-          Remélem. Annyira szeretném hallani ismét a hangját.

-          Hallani fogja. Nemsokára fel fog kelni. – öntöttünk lelket az asszonyba.

-          Jöjjön, menjük le. Igyunk meg egy kávát. Ma már evett valamit?- kérdezte Miley.

-          Még nem ettem semmit.

-          Akkor jöjjön. Meghívjuk valami ehetőre.

-          Menjünk. De kérlek, siessünk Szeretnék itt lenni mellette.

Miután lementünk a büfébe visszakísértük Emily-t a kórterembe. Utána elköszöntünk Abby-től és elmentünk az Eiffel- toronyhoz. Próbáltuk elengedni magunkat.  De nem nagyon sikerült.

-          Mi lesz akkor ha nem fog felébredni? – kérdezte lehajtott fejjel Miley.

-          Ne is gondolj ilyenre. Fel fog épülni. És ismét együtt leszünk.

-          Remélem. Már nekem is hiányzik.

-          Felmegyünk az Eiffel- toronyba? – kérdezte Miley.- Kíváncsi vagyok milyen lehet fentről a kilátás.

-          Persze, kicsim. Gyere. Menjünk.

Fent a toronyban próbáltunk ellazulni. És sikerült is. Jó sokat nevettünk. Nagyon szeretem ezt a lányt. Miután lejöttünk észrevettük hogy követnek minket a rajongók. Néhány szerencsésnek adtam egy autógrammot és fotózkodtam velük.

Liam szemszöge:

-          Ad. Felülünk a hullámvasútra? – kérdeztem tőle. 

-          Igeeen. – örvendezett a kissrác.

-          Akkor indulás. Mert nem fogunk sorra kerülni.

-          Jó jó. Már megyek. Nem kell így siettetni. Majd megyünk a következő kocsival. – ezt a kölyköt egyszer megzabálom. Tudja tenni az eszét, hihetetlen.

-          Nah, gyere kisöreg. – mondtam neki. Majd megfogta a kezemet és elhúzott a hullámvasút felé.

Fent a hullámvasút pályáján nagyon ellazultam. Sikítottunk amikor tudtunk, nevettünk és vicces fejeket vágtunk.

-          Jujj ez nagyon jóóó volt még eccer. – húzott megint a hullámvasút felé.

-          Nem volt elég öcsi? Fájni fog a pocid, ha még egyszer megyünk rajta. Gyere, nézzük meg az állatokat. – ajánlottam fel neki.

-          Jendben. Meg is etethetem?

-          Persze. De aztán lassan mennünk kell. Már biztos aggódnak értünk.

-          Menni kell? De ugye eszünk egy fagyit Liam??

-          Persze. Nézd ott van egy zsiráf.

-          Megetetjük? – kérdezte a csibészes mosolyával.

-          Igen. Gyere.

A nyakamba ültettem és a kezébe adtam az eledelt. Rengeteget nevettünk. Hazafele vettem neki egy fagyit, a parkban elmajszolta (aminek a fele természetesen a pólóján landolt) majd haza mentünk. Már nagyon vártak minket. Zayn és Miley a nappaliban ült. Tomas és Susan épp ekkor jött le a lépcsőről.

-          Apaaa ! – Ad máris Tom felé futott.

-          Gyere ide kisfiam! – felvette az ölébe. – Na, hogy tetszett a vidámpark?

Vidámpark Párizsban :)

-          Nagyon jóó volt. Megetettem egy zsijáfot, ültem a hullámvasútban, és egy olyan csúszdában amibe nagyon sok kanyar volt, meg ilyen vizes csúszdában is..

-          Ezek szerint nagyon jól éreztétek magatokat. – nézett rám köszönetmondóan Tom.

-          Igen. Remekül. – válaszoltam neki, a fejemet közben megbiccentve.

-          Apa. Már régóta nem láttam a tesóókámat. Hol van Abby?

-          Őőő.. tudod kisfiam...- láttam, hogy Tomnak elakadt a hangja. Innentől átvettem a fonalat.

-          Tudod Ad, el kellett utaznia. De nemsokára itthon lesz. - itt nekem is elakadt a hangom.

-          És mikor jön vissza? Már nagyon hiányzik.

-          Biztos, hogy te is hiányzol neki. – láttam hogy egy –egy csepp könny lecsurog Susan és Tom arcán.

-          Apa, miért sírsz? – kérdezte szomorúan Adam.

-          Gyere, Adam menjünk fel a szobába. Ne zavarjuk most apukádékat.

-          Hát jó. Menjünk. – Tom adott neki egy puszit és már rohant is fel a lépcsőn.

-          Köszönöm Liam.

-          Ugyan nincs mit. Egyébként hogy van? – kérdeztem tőle.

-          Nem változott az állapota. Az orvosok már csak a csodában reménykednek.

-          Istenem. Este bemegyek hozzá.

-          Rendben. De szerintem most fuss a lurkó után, jobb ha nem hagyod egyedül. – megcsillant egy mosoly Susan arca szélén.

-          Rendben. Sziasztok.

/2 hónappal később./

 Louis szemszöge. :

Már több kint két hónap eltelt és még mindig változatlan állapotban van a szerelmem. Tehetetlennek érzem magamat. De szerintem a többiek is így vannak vele. Sokszor voltam bent nála. A rejongóktól is kapjuk a támogatást. Nagyon kedvesek. Többször is megköszöntük nekik hogy ilyenkor is mellettünk állnak. Zayn és Miley , Harry és Sarah elutaztak néhány napra. Túl sok minden gyűlt össze bennük. Elutaztak a hegyekbe, van ott egy nagy apartmanunk. Oda akkor szoktunk menni, amikor el akarunk bújni a világ elől. Abby barátai feldíszítették a kortermet. Képek kerültek mindenhova, virágok és lufik.  

Tegnap váratlan hívást kaptunk az orvostól. Mindenkit behívatott a korházba.

-          Nem mondta, hogy mit akar? – kérdezte Tom.

-          Nem drágám. Csak annyit hogy fontos.

-          Menjük. Biztos fontosat akar mondani a lányunkról. – sürgetett mindenkit Emily.

-          És ha valami rossz történt? – kérdezte Miley.

-          Nem az nem lehet. – Szakítottam félbe a lány mondanivalóját.

-          Rendben. De mindenre fel kell készülni.

Az oda úton feszült volt a hangulat. Mielőtt bementünk volna az orvoshoz, bementem Ab-hez és adtam egy puszit a homlokára.

-          Lou gyere. Mindenki rád vár. – hívott Sarah.

-          Megyek már.

Tényleg ott volt mindenki.

-          Köszönöm, hogy bejöttek. Kérem, foglaljanak helyet. – nagyon feszült volt az orvos.

-          Kérem árulja el miért hívatott be minket. – hallottam hogy Emily hangja megremeg.

-          Asszonyom. A minap összehívtunk egy konzíliumot. És a többi orvos úgy gondolta hogy…

-          Mi hogy Doktor úr.. mit akarnak csinálni a lányommal..- szólt közbe Tom.

-          Nem reagál a kezelésekre. Úgy gondolták az orvosok jobb lenne ha levennénk a gépekről. Neki is jobb lenne.

-          Nem! – ugrott föl Liam. – Nem hagyom, hogy levegyék a gépekről. Nem halhat meg.

-          De uram… nincs esélye a túlélésre.

-          De nem hagyhatjátok! – körbenézett Liam. Láttam, hogy lehajtott fejjel ül mindenki. – Susan? Tom? Emily? Lou?

-          Liam. Kérlek ülj le. Hallgassuk végig az orvost. – nyugtatta meg Harry.

-          És ha nem veszik le a gépekről van esély rá hogy túl élje? – tudakoltam az orvostól.

-          Már említettem Gonzales asszonynak, hogy mi már csak a csodákban hiszünk. A Hölgy elég súlyosan beverte a fejét. Tényleg nagyon sajnálom. Az engedélyük kellene, hogy megtegyük a kötelező eljárásokat.

-          Nincs esélye, hogy túl élje? – kérdezte Emily.

-          Nincs. Vagyis ha túl élné akkor is maradandó agykárosodát vagy emlékezet kiesést szenvedhet.

-          Rendben. Akkor kérem csinálják. Nem szeretném hogy a lányom szenvedjen.

-          Na de Tom! – hallottam Niall is kiborult. – Ne tegyétek ezt kérlek. Ne öljétek meg őt.

-          De uram. Ez nem gyilkosság. Ne bolondozzon. A lány csak szenved.

-          Én ezt nem bírom. – Liam teljesen összeomlott. Kiviharzott az irodából.

-          Utána megyek. – Ajánlotta fel Zayn.

-          Kérlek. Ne tegyétek ezt. Gondoljátok meg! – szólt közbe Miley is.

-          Hisz ő a lányod Tom. Ennyire nem szereted őt? Csak így elengeded? – kérdeztem tőle.

-          Ne mond ezt Louis. Nagyon szeretem a lányomat. De nem akarom hogy szenvedjen. Kérlek értsétek meg.

-          Nem tudunk megérteni…

-          Sajnálom srácok. Kérem doktor úr. Intézkedjen.

-          Rendben. Akkor holnap délben lekapcsoljuk a gépeket. Addig elbúcsúzhatnak tőle.

-          Köszönjük szépen doktor úr. – látom Emily is kiborult.

Liam kint ül egy széken és sírt. Zayn nem tudta megnyugtatni szegényt.

Egész éjjel sírtam. Elveszítettem őt. Nem fogom többet hallani a lány hangját. Ennyit ért az imádság?

Reggel még bementünk hozzá elbúcsúzni tőle. Liam kézen fogta Adam-et és a kocsi fele hozta.

-          Gyere öcsi. Beleültetlek az ülésedbe és már megyünk is. – nyugtatta meg Liam a kisfiút.

-          Abby már vár rám? – kérdezte Liam-től a bocsi szemeivel.

-          Hé Liam, nem kellene ilyen állapotban látnia. Még kicsi. – magyaráztam neki.

-          Ne tagadjuk meg tőle, hogy utoljára láthassa a testvérét.

-          De Liam. Mit fognak szólni a többiek?- szólt közbe Harry.

-          Talán megjön Tom esze amikor meglátja hogy mire készülök. – határozta el magát Liam.

-          Ez bolondság. Szegény gyerek meg fog ijedni a sok műszertől és géptől ami Abby körül van. – most már Sarah is csatlakozott.

-          Nem tudtok meggyőzni srácok. elviszem a kisfiút. Ha törik ha szakad.

-          Te tudod Liam. De ebből bajok lesznek.

-          MEnjűűnk. Abby már váár rám. – mosolygott a kis Adam. Szegény gyerek nem tudja hogy mi vár rá.

Út közben nagyon felszült volt a hangulat. Harry bekapcsolta a rádiót hogy mégse legyen síri csönd az autóban. Amikor Tom meglátta hogy magunkkal hoztuk a fiát, nagyon kiborult. Adam semmit sem értett az egészből. Nem tudta miért hozta Liam őt egy korházba, miért ordít vele az apukája, miért könnyes az anyukája szeme. Furcsa volt ezt neki látnia.

-          Nem Liam! Nem viszed oda be a fiamat! Nem hagyom, hogy valami baja essen.

-          Tom, had búcsúzzon el a nővérétől. Értelmes gyerek. Hátha segít a helyzeten. Kérlek.

-          Nem. Liam nem.

-          De.. –szakadt félbe a mondanivalója.

-          Apa. Ne bántsd Liam-et. Én szeretem őt. Ne ordíts vele. Látom hogy rosszul esik neki! – a kis Adam kiállt mellette.

-          Tom szerintünk is nyugodj meg. Nem tenne jót neked. – szóltam közbe én is.

-          Gyere drágám. Igyunk meg egy kávét. még van 1 óránk. – Susan elvitte őt.

-          Egyet kérek Louis. Ne maradjon bent sokáig! – kérte tőlem Tom.

-          Rendben.

-          Adam. – vettem át innentől a szót. – Most odaviszünk Abby-hez. De nem szeretnénk hogy megijedj, vagy hogy félj. Ha valami baj van akkor azonnal szólj és már megyünk is.

-          Jendben.

Amikor odaléptünk a kórterem elé, mindenki fúj egy nagyot. Nagyon féltünk hogy mit fog gondolni.

Nyílt az ajtó. Adam először nagyon megijedt. Láttam a szemén. Nem tudta hogy most mi történik. Oda rohant az ágyhoz ráborult és sírni kezdett.

-          Ne sírj Adam. – vigasztalta Niall.

-          Mi töjtént vele? Meghajt?

-          Nem, Adam. Nagyon mélyen alszik. Azért hoztunk be hogy elbúcsúzz tőle. Mert sajnos elég sokáig aludni fog. – vigasztalta Liam.

-          De miért? Én is aludhatok vele?

-          Ezt nehéz elmagyarázni neked. Majd ha nagyobb leszel megérted. – mosolygott rá Harry.

-          Felülhetek mellé? Szabad? – kérdezte tőlünk, miközben törölgette le az arcáról könnyeit.

-          Persze. Gyere felültetünk – mondtam neki.

Amikor felültettem mellé, nagy csönd támadt a teremben. A kis Adam ahogy tudta megölelte és ráfeküdt a testvérére. Mintha el akarna tőle búcsúzni. Nagyon megható volt. Az én könnycseppem is kicsordult. Adam adott egy puszit Abby homlokára,arcára, kezére. És elkezdett ismét sírni. Oda ültem mellé és megfogtam a hőn szeretett lány kezét. Ebben a percben éreztem hogy megszorítja a kezemet. Ijedtemben felugrottam és hátra estem. A fiúk értetlenül néztek rám. Ezt vajon csak én éreztem és láttam? Nem történt semmi és csak beképzeltem volna?

-          Mi volt ez Lou? – kérdezte tőlem Niall.

-          Meg..megszorította a kezemet. Nem láttátok? – magyarázkodtam.

-          Mi?? – hőkölt hátra Liam. – Az lehetetlen.

Oda mentünk az ajtóhoz beszélni, hogy Adam ne hallja.

-          Lou. Ezt csak beképzeled magadnak. –súgta Zayn.

-          Lehetetlen hogy hirtelen felébredjen. Pont most amikor le akarják kapcsolni a gépekről..

Értetlenül álltunk az ajtónál amikor meghallottuk hogy Adam boldogan felkiáltott.

-          Fiúk! Abby felébredt az álmából. Ezek szerint nem kell hogy elhagyjon minket.

Ebben a pillanatban mind a hárman megfordultunk. Abby kinyitotta a szemét és értetlenül nézte a síró öccsét..