11. fejezet - Az ébredés

Abby Szemszöge:

Amikor kinyitottam a szememet nagyon meglepődtem. Nem tudtam hol vagyok, miért sír az öcsém és kik ezek az idegenek a szobámban. Biztos bántották szegényt.

-           - Abby! -  a fiúk úgy néztek ki, mint akik szellemet láttak volna.

-          -  Szólok Tom-nak! – mondta a nagy lobboncú a többi srácnak.

-            -Abby! Mondj valamit! Hogy vagy? Mi van veled? Fáj valamid? – kérdezte tőlem egy barna hajú, barna szemű srác.. De én csak bambán néztem rá, de volt egy kis rémület is a szememben.

-           -Ugye nem némult meg? – aggodalmat hallottam a kis cuki kékszemű srác hangjában.

-         -   Ne bolondozz Lou! Dehogy némult meg. Vagyis remélem. – a kis szöszi megeresztett egy mosolyt.

  -Nem tudom miért, alig tudtam megszólalni. Egy hang sem jött ki a számon. De valahogy sikerült.

-           -Ho-hol vagyok?

-            Egy korházban vagy. Itt Párizsba. – magyarázta a felzselézett hajú.

-            Kor-korházban? – kezdtem felidegesíteni magamat. - Az lehetetlen..

-            -Nyugodj meg. Kérlek.

-           -Azt mondod hogy nyugodjak meg? Hogy hallgassak egy idegen tanácsaira. – Ezzel a mondatommal mindenki ledöbbentettem.

-           -Idegenekkel? Nem is emlékszel ránk? – dadogott a barna hajú srác.

-           -Nem.

-            -Abby! Kicsim! – apa csak úgy berontott a szobába. És csókot nyomott az arcomra.

-            -Apa! De jó téged látni.

-            -Jaj, Abby. De örülök, hogy jól vagy!

-           - Elnézést, de ki maga?- nem tudtam hogy ki ez a hölgy. Most látom először.

-            - Már mondani akartam. Nem emlékszik ránk. – szomorkodott a kék szemű.

-            -De ez hogy lehet. Kicsim nem emlékszel a fiúkra? Az egyik a szerelmed. Hívtátok már az orvost? – magyarázta apa.

-            -Micsoda? Az lehetetlen hogy ne emlékezzek arra a srácra akit szeretek..

-           -Igen. Hívtuk. Te Abby ne idegesítsd fel magadat!

-         -   Itt vagyok. Kérem, menjenek ki a szobából. Had maradjunk ketten a pácienssel. – küldött ki minket az orvos.

-          -  Abby, hogy érzi magát? – kérdezte tőlem az orvos.

-           -Egy kicsit fáj a fejem.  És ha hirtelen változtatom a helyemet megszédülök. Állítólag nem ismerek meg embereket, akiket a baleset előtt ismertem.

-           -Ez érdekes. Maga a csoda hogy maga életben van. Ez tényleg nagyon nagy csoda.

-           -Doktor úr. Kérem, elmondaná mi történt velem? Mert semmire nem emlékszem a balesett előtti időszakból.

-           -Három hónapja történt a balesete egy délutánon, amikor éppen hazafelé tartott, elütötte egy autó. Azóta is kómában feküdt. Ma délben akartuk lekapcsolni a gépekről, de valami csoda folytán felébredt.

-            -De hogyan? És kik ezek az emberek akik bent voltak a szobámba?

-           -A testvére a csoda forrása. De nem, tudjuk hogy lehetséges ez az egész.

Az idegenek pedig nagyon jó barátai és a családja. Az öt srác egy tini banda. Minden nap bent voltak magánál, és érdekelte őket az Ön állapota. Ha jól tudom az egyik az Ön barátja.

-           -Doktor úr.. miért nem emlékszem semmire?

-           -Ezt sajnos nem tudhatom. Örüljön hogy ennél nagyobb problémái nem lettek.

-           -Én nagyon örülök. De jó lenne emlékezni a baleset előtti dolgokra.

-            -Mire emlékszik, mi az utolsó emléke? – kérdezte tőlem a doki.

-            -Hogy itt élek Párizsba, és nagyon boldogok vagyunk.

-            -Értem. Köszönöm szépen. Jó lenne ha most pihenne. Jobb lenne ha pihenne és nem zavarnák magát. De ezt a rokonoknak is el fogom mondani.

-          -Rendben. Köszönöm. 

-          -Viszlát!

-Nagyon fura ez az egész. Miért nem emlékszem semmire? Vajon boldog voltam ezzel a sráccal? Miről maradtam le? Szeretnék beszélni ezekkel a srácokkal. Biztos jó fejek.

*kopkopkop*

-        -  Szabad!

-          -Bejöhetek? – az egyik srác volt az.

-          -Persze gyere. Bocsi de a nevedre nem emlékszem.

-          -Louis Tomlinson vagyok.

-          -Lou. Szép neved van.

-          -Köszönöm. Hogy vagy? –kérdezte tőlem.

-         -Az állapotomhoz képest jól. De nem emlékszem semmire. – búsultam el.

-          -Ne aggódj. Egyszer majd úgy is eszedbe fog jutni. Ne erőltesd.

-        -  Rendben. Mesélj arról hogy milyen voltam a baleset előtt. Arra emlékszem hogy itt élek Párizsba és minden rendben van.

-         -Sok minden történt, lényeg hogy Londonban éltél és nagyon boldog voltál. – mesélte nekem Louis.

-          -Köszönöm. A többiekről is mesélnél nekem. hogy nagyjából tudjam a dolgokat?

-         -Persze. A nagy bongyor loboncú srác Harry, az ő barátnője a barna hosszú hajú lány. Akit Miley-nak hívnak. A fekete felzselézett hajú srác Zayn, az ő barátnője Sarah. A szőke hajú, fogszabályzós, széles mosolyú srác Niall. A barna hajú, kigyúrt srác Liam. És itt vagyok én Louis, a cuki és a legaranyosabb. – bohóckodott.

-         -Megjegyeztem. Zayn,Harry, Niall, Liam és te Louis.

-         -Ügyes vagy. Szeretnél még valamit tudni?

-         -Igen. Volt itt bent egy barna hajú, kb 30év körüli hölgy is. Ő ki volt? – kérdeztem tőle.

-          -Ő Susan. A mi menedzserünk és apud barátnője.

-          -Mi? Apa barátnője? De az hogy lehetséges…

-       -   Ne izgasd fel magadat. Majd mindent elmesélünk. Jobb lenne, ha pihennél.

-        -  Rendben köszönöm… Louis ugye?

-          -Igen. Louis vagyok.

-          -Jajj de ügyes vagyok. – mosolyogtam. Odahajoltam hozzá és meg akartam puszilni, de ő elkapta a fejét és végül csók lett belőle. Egy nagyon jó csók.

-         -Abby… - és gyorsan elindult az ajtó felé. – Ezt nem lett volna szabad ennek megtörténnie.