49. fejezet - Close your eyes

Hát sziasztok!

Meghoztam nektek az utolsó előtti részt :) Remélem tetszeni fog nektek. Annyit kérek ha elolvassátok ezt a részt hagyjatok komit hogy mit gondoltatok erről a részről :)

Hát nem szeretnék többet mondani.. Jó olvasást!

10- 15 rész és jön az utolsó befejező rész!

Pusziii

Ajánlott dal az egész részhez: Bangles : Eternal Flame 

 

Liam szemszöge:

Félek.. Féltem az egyik legjobb barátom élete a tét. Idegesen vezettem, szinte már szorítottam a kormányt csak hogy megtalálhassuk Abby-t és azt a barom David-ot aki ittasan ült be abba a rohadt kocsiba. Éppen a régi hídnál voltunk, amikor megláttuk őket. Teljes erővel szabtak a kis fahídon egyenesen felénk. Én nem tudtam már mit csinálni, hiszen rég ráhajtottam a hídra. Abby látta, hogy jövünk. A félelem legkisebb szikrája ott csillogott a szemébe. Megfogta a kormányt és elrántotta csak, hogy nekünk ne essen bántódásunk. A limuzin átszabta a fa korlátot és a Temzébe zuhant. Reflexből a fékre tapostam és kiugrottam a kocsiból. A lábam reszketett. Meg akartam őket menteni, de hogyan. Hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam a lábamról a cipőt és a zakót és ugrásra készen álltam.

-          Hívjátok a mentőket szükség lesz rá! – kiabáltam oda a fagyott társaságra. Jacob egyből előkapta a telefonját és tárcsázta a számot.

-          Hova mész? – kiáltott utánam Niall.

-          Megmentem a barátomat! Nem hagyom meghalni. Szükségünk van rá! – Vágtam oda nekik ilyen egyszerűen..

-          Liam ne tedd! – kiabáltak, de engem nem érdekelt. Belevetettem magamat az alattam folyó Temzébe.

 Senki és semmi nem tudott megállítani. Lepergett előttem minden. Ahogy megismertük egymást, a rövid, de boldog kapcsolatunk, amikor Lou-val összejött, majd itt hagyott minket, visszajött és újra elhagyott. A sok szomorúság, ami miatta ránk telepedett.. Mindenkinek szüksége van rá, és nem hagyhatom, hogy a folyó martalékává váljon. Ő nem ilyen halált érdemel. Egyre lejjebb úsztam már láttam a kocsit teljesen ellepte a víz. Ott voltak mind a ketten. David félig magánál volt, próbáltam őt kimenteni először hisz ő közelebb volt hozzám. De ő nem engedte, azt mutogatta, hogy Abby-t mentsem, ő fontosabb. Feszegettem az ajtót, próbáltam ki nyitni, de valahogy nem ment. A levegőm már kezdett fogyni.. Valamilyen égi csoda folytán sikerült kinyitnom az ajtót.. Képek rémlenek, hogy valamerre úszunk, de hogy kijutottunk-e a vízből azt már nem tudom, mert minden elsötétült.

Niall szemszöge:

-          Hol vannak már? Olyan régen ugrott bele a vízbe.. Miért nem jönnek fel? – hiszti rohamot kaphattam, hiszen már levegőhöz is alig jutottam..

-          Niall! – rázogatott Jake. – Térj magadhoz. Szükségünk van a lélekjelenlétedre.

-          De hol vannak már a mentők és a tűzoltók? Mit mondtak a telefonba? – rohant oda hozzánk Tom.

-          Pár perc és itt lesznek. Egy búvár csapatot is küldtek a megmentésükre..

-          Szóltatok a többieknek??

-          Nem és meg ne idegesítsétek fel őket… - Tom túlságosan is nyugodt volt, rá is kérdeztem.

-          Tom miért vagy ilyen nyugodt?  A lányod ott van, a Temze fenekén te pedig semmit sem teszel ennek az érdekében.

-          Mit csináljak? Liam nagyon jó úszó! Bízok benne, hogy ki tudja menteni őket onnan… és a búvárok is nem sokára megérkeznek.

 / 6 órával később.. /

6 óra telt el a baleset óta… Nagyon sokáig kerestük őket a parton, vízben, de nem találtuk meg őket.

A búvárok megtalálták a kocsit a Temze alján, benne pedig David testét. Ő sajnos nem élte túl ezt a szörnyű balesetet. Mindenkit letaglózott a hír, és a lakodalmat fel is függesztették. Senkinek nem volt kedve az ünneplésre.

A násznép a baleset hallatán azonnal ment a helyszínhez rohant és segítették a keresését. A két várandós, kismamát pedig haza vitték, mert teljesen kiborultak. Nem szeretnék, ha a babáknak valami bajuk esne.

Egy csoda folytán, már épp feladni készültünk mivel sötétedett, egy kietlen partszakaszokon sétáltunk, és észrevettük Abby-t és Liam-et egy farakás közelében. Azonnal oda rohantunk hozzájuk.

-          Tom! – ordibáltam. – Karl! Gyertek már!

-          Merre vagytok? – messze lehettek, hiszen a hangjukat alig hallottuk. Harry egyből megnézte a pulzusukat.

-          Liam-nek alig van pulzusa.. srácok sietnünk kell, Értitek? – aggodalmaskodott.

-          Mi van Abby-vel? – rángatta Louis a barátját.

-          Nem tudom.. egy orvosnak kellene látnia. Van egy hatalmas seb a fején, ami vérzik, és a szíve is akadozva ver.

-          Hol a fenében van már a felmentő sereg? 

-          Nyugodj meg.. minden rendben lesz.

-          Merre vagytok??

-          Itt a farakásnál. Siessetek! Megtaláltuk őket.

Külső szemszög:

 Mindenki aggódva figyelte a történéseket. Féltek, hogy talán elveszthetik valamelyik barátjukat. Mi lesz a bandával akkor, ha valami történik a Payne fiúval? A banda vajon feloszlik? Vagy felvesznek a helyére egy másik énekest? Vagy 4en folytatják, amit anno elkezdtek? Ki tudja.. De nagyon reméli mindenki, hogy semmi baj nem lesz..

Abby pedig erős lány.. Neki menni fog. Ő tud küzdeni az életéért ezt többször bebizonyította.

/ A kórházban/

A násznép, a család, a barátok.. aggódva ültek a kórház folyosóin és várták az orvosokat hogy elmondják neki a fejleményeket.

 Vajon Abby hogy fog reagálni a kezelésre? Lesz valamilyen maradandó sérülése? És amikor megtudja David halálának a hírét mi lesz vele? Talán sikerül neki feldolgoznia? Vajon újra egy párt alkotnak Lou-val vagy ez a baleset végleg elüldözi a lányt Londonból? Ezekre a kérdésekre egyedül csak Abby tud válaszolni.

És a Payne fiúval mi lesz? Talán elég erős a szíve ahhoz, hogy ezt az egész katasztrófát átvészelje. A szerelme itt zokog, és azt várja, hogy kinyissa a szemét és újra megcsillogtassa szívdöglesztő mosolyát. Niall szeretne ismét a barátjával röhögni, szívatni a kanalakkal, hallani csilingelő kacagását. Senki sem szeretné elveszíteni ezt az életvidám, erős fiút.

Ahogy végig nézek az itt lévőkön valami fura érzés fog el itt legbelül. Sok minden kavarodik fel bennem, amiket nem nagyon tudok megfogalmazni. Lehet, hogy most tök hülyének gondoltok, de akkor is igy van. Mindenki meggyötört, szomorú, kialvatlan, a szemeik ki vannak sírva és mi semmit sem tehetünk. Csak a csodában bízunk és abban, hogy nem lesz semmi baj.

Ám most minden kiderül, mert pár fehérköpenyes doktor éppen felénk tart.

Louis szemszöge:

Istenem, könyörögve kérlek, ne legyen semmi bajuk. Újra itt vagyunk ebben a retkes kórházban és ismét kételyek között vergődünk. Vajon Abby ismét az a mosolyogós lány lesz, vagy amin keresztül ment már nem látom viszont? Könyörgöm édes jó istenem, ne engedd, hogy valami bajuk legyen. Olyan sokat jelentenek számomra..

-          Louis kérsz valamit a büféből? – jött oda hozzám az elég rossz állapotban lévő Kate.

-          Nem köszönöm.. Hogy vagy? – kérdeztem némi hezitálás után, hiszen a barátja is az intenzíven fekszik.

-          Rosszul. Ez a tétlenség megöl. Csak jönnének már az orvosok… Nem akarom őt elveszíteni érted? Olyan sokat számít nekem..

-          Gyere ide! – jó szorosan magamhoz öleltem. Ugyan abban a cipőben vagyunk. Megértem mit érez. Itt zokogott a mellkasomon, de bevallom nektek én is sírtam. Tudom szégyen, de akkor is..

-          Hé srácok, oda nézzetek jönnek az orvosok. – ugrott fel Niall.

-          Önök mind a hozzá tartozók? – kérdezték.

-          Igen, de mi van velük doktor úr?

-          Sajnos rossz hírekkel kell, hogy szolgáljak. – kezdett bele a mondani valójába. Az én lában itt feladta küzdelmet és le kellett ülnöm, hiszen nem bírtam már.. – A Payne fiú szíve nagyon gyenge. Most gépekre van kötve. Nem tudják volt valami szív betegsége a közeljövőben? Nem panaszkodott mostanában?

-          De igen.. – nyögte a lány – sokszor mondta, hogy fáradékony, és hogy néha beszúr neki a levegő.. de én nem gondoltam, hogy nagy baj lehet.. – zokogott.

-          Sok víz ment a tüdejébe, de mi mindent megteszünk érte..

-          És Abby? – kérdezte halkan Niall. Mintha a gondolataimban olvasott volna.. – Vele mi van?

-          Hát tudják.. volt a fején egy seb.. nem tudom erről tudnak-e valamit…

-          Seb? – tűnődött Tom. – Miről beszél? A lányomnak nem volt mostanában balesete.

-          De igen Tom.. még Magyarországon.. Elesett és kómában volt. – szólalt meg halkan Niall és mindenkinek a szeme rátévedt. – Nem akarta, hogy tudjátok.. sajnálom, hogy idáig titkoltam előletek. Csak megkért és nem tehettem mást..

-          Micsoda?

-          Szóval.. az a seb valamiért új felszakadt és azt próbáltuk helyre tenni, összevarrtuk és bekötöttük. Ezen kívül van néhány törése, és agyrázkódása. Szóval ő, ha minden jól megy és a sebbel nem lesz, komplikáció rendbe jön. Csak szeretném, ha nem izgatnák fel. Nem tenne jót neki.

-          Értettük. Mikor lehet hozzájuk bemenni?

-          Bemehetnek. De szigorúan egyesével. Rendben?

-           

Megkönnyebbültem, hogy a szerelmemnek nincs baja. De mi lesz Li-vel? Minden este lemegyek a kápolnába és imádkozok érte. A srácok megértették, hogy én szeretnék elsőként bemenni a lányhoz így meg is indultam az ajtó irányába. Közelebb mentem hozzá. Eszembe jutott az, amikor utoljára voltam bent nála a kórházba. Félénk voltam, de nagyon szerettem. Mivel ott volt Liam nem mertem közeledni hozzá, de valamiért nem tudtam foglalkozni a barátommal. Hiányoznak azok a pillanatok. Olyan boldogok voltunk.. Talán most, hogy David már nincs, újra együtt lehetünk. Kitudja.. Leültem mellé és simogatni kezdtem a kezét és egy forró puszit nyomtam az arcára.

-          Szeretlek! Ne hagyj itt, kérlek!

Abby szemszöge:

Egy szép virágos réten sétálgatok. Nyugalom van, nyugtató hatású zene szól, ismerős és ismeretlen egyaránt vidáman kacarászik. Mi ez a hely? Ott mintha a nagyit látnám, meg David focizik.. De hát ez lehetetlen…a nagyi még kiskoromban itt hagyott minket. Biztos összetévesztem valakivel. És az mintha Liam lenne, aki gitározik a fűben.

David meglátott és egyenesen felém futott, és felkapott majd megpörgetett maga körül.

-          Figyel baba. Tudd, hogy nagyon szeretlek, és a szívedben mindig is ott leszek, bármi is történjék.

-          Miről beszélsz? –mosolyogtam rá.

-          Nemsokára elválunk, és te nagyon boldog leszel, ott ahova kerülsz. Csak annyit kérek, soha ne felejts el, és néha gondolj rám.

-          De picim, hova mennék én nélküled? – tényleg nem értem miért viselkedik így?

-          Oda, ahol boldog lehetsz. Higgy nekem, és ne halazd el a szerelmet, mert ki tuddja mikor lehetsz megint olyan boldog .

-          Abby, itt az idő. - Közeledett felém Liam.

-          Milyen időről beszélsz?

-          Értem. – bólintott Dave – Szeretlek, rendben? – jó szorosan magához ölelt, és még egy könnycsepp is kicsordult a szeméből.

-          Abby nemsokára találkozunk. Addig bírd ki nélkülem. Szerbusz, csöppség.

-          Jó utat!

-          Miért hova mentek? Vagy hova megyek?

Egyszer csak minden sötétségbe borult. Semmit nem látok. Hol az a nyugalom és boldogság, ami az előbb körül ölelt? Csak zuhanok és zuhanok a semmibe. Mégis mi történt?

Csak hangfoszlányok rémlenek. Anyáé, Louis-é, apáé.. hallom, hogy beszélnek hozzám, de én nem tudok egy hangot sem kinyögni. Miért? Hol vagyok? És mi történt? Hol van Dave és Liam?  Csak annyira emlékszem, hogy az esküvőn vagyunk és Louis-al összegabalyodtunk. David kiborult és veszekedni kezdtünk. Mindenfélét vágott a fejemhez és elhajtottunk a helyszínről.. aztán a következő kép hogy kocsistul a Temzében kötöttünk ki. Aztán valaki úszott felénk. Ezután se kép se hang.. Vajon mi történhetett? És D-vel mi van? Itt van mellettem ő is? Nem akarom elveszíteni, hiszen fontos mozgatórugója az életemnek.

-          Ezek után mi lesz most? Újra együtt lesztek? – azt hiszem Niall hangját hallottam, de nem biztos.

-          Nem tudom… félek, hogy ő nem akar már itt maradni.. Főként a balesett miatt.. – ezek miről beszélnek? Miért ne maradnék itt? Talán valami baj történt, amiről még nem tudok??

-          Ne aggódj Lou minden rendben lesz. Liam-ről tudtok valamit? Hogy van az állapota? – ezt talán Harry mondhatta.. Liam?? Istenem! Mi a baja Liam-nek? Miről nem tudok. Fel akarok ébredni..

-          Még ő is kómában van.. a szíve rendetlenkedik.. Reméljük, felépül..Az orvosok kevés reményt látnak..

-          Az anyukája nagyon ki van.. ott sír az ágyánál Kate-el egyetemben. Alig lehet őket elrángatni onnan. Nem akarnak pihenni sem. Sőt a testvérei is ki vannak..

-          Istenem.. miért pont minket érnek ilyen csapások? Már soha nem lesz nyugodt életünk?

-          Nem tudjátok a temetés mikor lesz?

Ácsi! Temetés? Ki halt meg? Valahogy fel kell ébrednem.. nem mehet ez így tovább.. A fenébe. Pont ilyenkor nem tudok semmit se csinálni? Egyet egy mondat rántott vissza a jelenbe.. nem tudom hogy ez jó vagy rossz.. nemsokára kiderül..

-          Vajon Abby hogy fog reagálni, tudjátok kinek a halálára?

-          Micsoda? – a szemeim villámszerűen pattantak ki. Mindenki rémültem kapta felém a fejét.

-          Abby? Jól vagy? – ugrott mellém Louis és Niall egyszerre.

-          Hívjátok az orvost hogy Abby felébredt! Gyorsan!

-          Kicsim, nézz rám! Hogy érzed magadat? – hajolt fölém anya.

-          Ki halt meg? Kinek a temetése lesz? – kezdtem magamat felizgatni. Nem lehet, ki halt meg a közvetlen környezetemben? A jelenlévők egymásra néztek. Érzem, hogy baj van.. Még a porcikáim is megremegtek. – Áruljátok el! Most! Tudni akarom!

-          Ab, kérlek, nyugodj meg! Ne zaklasd fel magadat. – simogatott Louis.

-          Könyörgöm.. – már zokogtam. Nem tudtam abba hagyni.

-          Nem szabad felzaklatnod magadat. Kérlek…

-          De jó hogy jön, kérem.. – anya nagyon rosszul nézett ki. Fehér volt, a hasa pedig hatalmas, bármikor szülhet.

-          Kérem, most hagyják el a szobát. Mindenki. – a srácok szótlanul távoztak. Louis még oda hajolt hozzám és egy puszit nyomott a fejemre.

-          Hogy van kisasszony? Hogy érzi magát? – ült le az ágyam szélére a doki.

-          Rosszul. Fáj a fejem, és a lábam. De mi történt? Miért vagyok itt? És ki halt meg? Kérem, árulja el!

-          Rendben. De mindent szépen sorjában. 2 hete került be hozzánk, egy szerencsétlen baleset után. A kocsi, amivel utazott a Temzében kötött ki, és alig tudták kimenti magát. A fején lévő korábbi sérülés felszakadt és rengeteg vért vesztett… Majd a barátjával együtt behozták ide és az óta kómában fekszenek..

-          A barátommal? Szóval David is itt van? – feszengtem.

-          Nem kérem.. Liam Payne fekszik a folyosó végén lévő kórteremben..

-          Liam? De hát miért ő? Mi történt vele?

-          Maga után ugrott és kimentette a vízből. Azt még nem tudjuk, hogy hogyan de valahogy sikerült az akció és valamilyen csoda folytán kijutottak a partra.

-          Istenem.. és az ő állapota hogy van?

-          Az intenzíven fekszik és még mindig kómában van. A szívével van nagy baj... Valami csoda kellene, hogy újra velük legyen..

-          Istenem.. de várjuk.. és mi van Dave-el? Ő hogy van? Itt van ő is? Beszélhetek vele?

-          Abby, figyeljen rám. Tudom, hogy ez fel fogja Önt zaklatni, csak annyit kérek, próbáljon nyugodt maradni. – mit akarhat ezzel mondani? Láttam, rajta hogy baj van.. a szívem kalapálni kezdett.. – David a helyszínen az életét vesztette. Őt nem tudták időben kimenteni a kocsiból. Sajnálom. Őszinte részvétem.

-          Nee!! Az lehetetlen. Miért ő? Én voltam a hibás! Nekem kellett volna meghalni nem neki. – a pulzusom mintha az egekbe szökött volna.. nem tudtam feldolgozni azt, amit az orvos mondott. Azon nyomban valamit az infúziómba nyomhatott, hiszen teljesen ellazultam. Majd elaludtam.

/ 1 hónappal később/

Itthon ülök és zokogok a szobámba bezárkózva. Ma lesz Dave temetése. Itt fogják eltemetni. Egyszerűen nem merek a családja szemébe nézni.. Én vagyok a hibás mindenért. Én miattam veszített el a világ egy csodálatos színészt, egy unokát, egy fiút, egy szerető és gondoskodó bátyust. Ha nem találkozok vele, akkor nem történik meg ez az egész. Annyira rosszul érzem magamat. Naphosszat sírok, alig eszek, sőt.. a családom ki van borulva és félnek a lelki állapotom miatt. Meg is értem őket…

Jake nagyon sokat volt mellettem. Talán ő az egyetlen, akinek megengedtem, hogy a közelembe férkőzzön. Benne 100% -ig megbízok. Kitudja meddig lesz velem, és mikor kell vissza utaznia Amerikába.

Miután kiengedtek a kórházból sokat jártam vissza kontrolra és persze Liam-et is meglátogattam. Hála istennek felkelt a kómából. Tényleg csoda volt a köbön.

Amikor már teljesen késznek éreztem magamat arra, hogy bemenjek hozzá hívtam egy ápolónőt és átvitettem magamat az ő kórtermébe. Látni akartam, beszélni vele. Emlékszem, hogy ott a mezőn azt mondta nekem, hogy még találkozunk.

-          Liam! Miért? – egyből odagurultam az ágyához és ráhajoltam. Nem érdekelt, hogy mindenki engem néz. – azt ígérted, hogy még találkozunk. Nem hagyhatsz itt érted? Nagyon fontos vagy számomra, belehalnék, ha miattam mennél el. Könyörögöm, ébredj fel! Emlékszem arra az estére, amikor először láttalak, és arra is, hogy hányszor adtál nekem tanácsot. Mindig mellettem voltál. Akkor is, amikor nehéz idők voltak.. Nem tudnék nélküled élni érted? – rádőltem a mellkasára és zokogtam. – Mi lenne velem nélküled?

-          Abby, nyugodj meg kérlek. Minden rendbe fog jönni. – simogatott Liam anyukája – Erős fiú, sikerülni fog neki.

-          Én bele halok abba, ha nem éli túl. Hisz én miattam ugrott bele a folyóba.

-          De túl fogja élni. – bíztatott Hazza is.

-          Ahjj.. Liam, kérlek, nyisd ki a szemedet.. Nem hagyhatsz itt minket. – A szobában mindenki szomorú volt.. Nem akarták elveszíteni a legjobb barátjukat, családtagjukat.. Én sem akarom. Küzdök érte.. Ha kell még a saját szívemet is feláldozok..

-          Ha kell még az én szívemet is oda adom, csak hogy újra mosolyogni lássalak..

-          De hát akkor hogyan látsz? – kérdezte valaki rekedtes hangon.

-          Onnan felülről.. de héé.. Liam! Istenem.

-          Jajj csak ne ilyen hangosan kérlek… - mosolyogott.

-          Istenem, azt hittem már soha nem fogunk beszélni.. – könnyezve mosolyogtam rá.

-          De hisz megígértem hercegnő nem? Azt mondtam, hogy nemsokára találkozunk.. Ilyen könnyen nem tudsz lerázni magadról..

-          Nem is akarlak.. szeretlek te kis butus..

-          Én is hugica:) Látom te már egész jól vagy..

-          Khmm.. mi is itt vagyunk. – elfelejtkeztem a többiekről. Néha csendben néztek minket és meghatódtad ettől az egésztől. A helyemet Kate és az anyukája váltotta fel és jó szorosan megölelték és agyon puszilgatták.

Így visszagondolva rá nagyon boldog voltam abban a pillanatban. Aztán megint eszembe jutott Dave és elhagytam a szobát.. Emlékszem arra is, hogy miket mondott nekem ott fent. Szeret, és mindig is velem lesz. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Valamint azt is mondta, hogy legyek boldog. Mert akkor ő is az lesz. De vajon képes leszek meg találni a boldogságot Louis mellett vagy mindig eszembe fog jutni Dave?

Nem tudom, hogy készen állok-e a temetésre.. az a sok ember.. a sajtó.. a család..

-          Kicsim.. mehetünk? – kopogott be anya.

-          Persze, csak rendbe szedem magamat.. Pár perc és lent vagyok..

-          Rendben, lent leszünk.

Belenéztem a tükörbe, és ahogy megláttam magamat újra sírva fakadnék.. A szemim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, a szemeim pedig ki voltak bőgve.. Hát igen, az életem ismét egy hatalmas forduló pontot vett. Új elhatározásra jutottam, amit még nem mondtam el senkinek. Talán este a vacsoránál bejelentem mik a terveim a jövőre nézve.

Ott álltam elől a család mellett és zokogtam. Jacob mellettem volt és lelket öntött belém, a másik oldalon pedig Niall fogott. Mind a 4 srác (Liam még kórházban van, talán jövő héten kiengedik) eljött és lerótta a kegyeletét, amit tisztelek bennük. Tudom mennyire nem szerették, de mégis eljöttek az utolsó útjára.

Miután mindenki elment csak én és a közeli hozzá tartozók maradtak ott a sírnál. Nem tudtam mit csináljak meg szólaljak vagy ne? Hogy lenne a legjobb? Aztán az anyukája felém fordult és megölelt. Teljes szívéből.

-          Annyira sajnálom.. de tényleg nem így terveztem.. – magyarázkodtam.

-          Tudom édesem.. nem tudunk mit csinálni, de tudd, hogy nagyon szeretett téged.. – próbált mosolyogni, de nem ment neki. De megértem, hiszen a fiát most temették el.

-          Tudom azt mondta nekem ott fent, hogy szeret és mindig figyelni fog rám. ÉS szeretné, ha boldog lennék.. de én nem vagyok képes újra szeretni..

-          Kislányom ne mondj butaságokat.. fiatal vagy. És ott van neked az a helyes fiú, akivel előtte voltál együtt. Hidd, el mellette megtalálod a boldogságot.

-          Nem tudom..

-          És hogyan tovább?

-          Haza megyek.. Magyarországra.. Talán ott mindent könnyebb lesz feldolgozni, mint itt.

-          Te tudod.. de ne haragudj, most megyünk. Vigyázz magadra és remélem, még látunk!

-          Minden jót kívánok! – jó szorosan megöleltük egymást és két puszival váltunk el.

-          Jajj Dave, mi lesz velem nélküled? Ugye figyelsz majd rám, hogy ne térjek rossz útra? Segítesz, majd ha döntés elé állok? És ugye adsz erőt, hogy elmondjam a családnak, hogy itt hagyom őket?

Otthon a bőröndjeim már szépen felsorakoztak. Már tegnap eldöntöttem, hogy elutazok. Mindent összepakoltam, amire szükség lehet. Talán most vagyok itt utoljára, mindentől elbúcsúztam.. Ma este a fiúkat is áthívta anya vacsorára így nem kell kétszer búcsúzkodnom. Nehéz lesz, tudom, de akkor is így érzem helyesnek. Pakolás közben David cuccait is összepakoltam.. nem kell szerintem leírnom hányszor sírtam el magamat. Hiányozni fog… Nagyon..

Liam-től a temetés után köszöntem el. Nagyon nehezen fogadta el a tényt, hogy ismét elveszít,de megbékélt azzal, hogy minden nap beszélünk egymással és nem szakad meg a kapcsolatunk.

Amikor anya bekopogtatott, hogy kész a vacsora összeszorult a gyomrom. Vajon az öcskös hogy fogja felfogni, hogy ismét, elveszíti a nővérét.. Vajon látni fogom a kistesóimat? Kire fognak hasonlítani? Tudni fogják, hogy ki vagyok? Ki tudja? De az biztos, hogy én most lemegyek azon a lépcsőn és végleg elbúcsúzok a családomtól. Kérlek, istenem adj erőt..

-          Végre megjöttél. – mosolygott rám Ad – Abby ugye most már jól vagy és nem fogsz sírni?

-          Megpróbálok nem sírni. Rendben? – simogattam meg a fejét.

-          Ab, hogy érzed magadat? – kérdezte tőlem Niall.

-          Sokkal jobban hála istennek. De azért a fejem még fáj. – Louis egy szót se szólt. Többször próbálta velem megbeszélni a dolgokat, de én egyszerűen nem tudtam róla beszélni. Nem éreztem késznek. Kértem, hogy adjon időt, míg rendbe teszem az életemet. A vacsora egész hamar lezajlott és mielőtt anya kihozta volna a desszertet neki kezdtem a mondani valómnak.

-          Kérhetnék egy kis figyelmet? – mindenki rám kapta a tekintetét.

-          Persze kicsim. Hallgatunk. – mosolygott apa.

-          Tudjátok ez az egy hónap sokat változtatott az életemen. Elég nehéz volt feldolgoznom egy két dolgot.. Gondolom, tudjátok, mire gondolok. Szóval arra az elhatározásra jutottam, hogy visszamegyek Magyarországra és új életet kezdek. Szeretném, hogy tudjátok, rettenetesen szeretlek titeket és nagyon nehéz lesz ismét itt hagyni csapot, papot és Budapestre rohanni, de talán ott rendeződnek a dolgok és sikerül túl lépnem ezen a katasztrófán. Kérlek, ne haragudjatok rám. Sokkal jobb lesz nektek nélkülem…

-          Micsoda?.. Ugye.. ez nem komoly? Nem hagyhatsz itt minket? – sírdogált Niall. – Tudod jól, hogy megbékélni csak a családod mellett tudsz. Szükséged van ránk és nekünk is rád. Hát nem érted?

-          Így lesz a legjobb..

-          Kicsim, ne hagyj itt minket, kérlek.. Nagyon szerünk és féltünk téged ott a messzeségbe. – sírt anya.

-          Kérlek, ne sírj mama. Nem szeretnélek így látni. És kérlek, ti se sírjatok. Minden rendben lesz.

-          Mikor megy a géped? – kérdezte halkan Louis. Szinte alig hallottam.

-          3 óra múlva.

-          Hogy gondoltad ezt ha? Csak így itt hagysz mindent és attól neked minden jobb lesz? Csak így átgázolsz az embereken és itt hagysz minket összetörve? Tudod min mentük keresztül? Tudod milyen pocsék érzés volt téged ilyen állapotban látni? – dühöngött Lou.

-          Kérlek, ne mondj ilyet…

-          Azt hittem szeretsz annyira, hogy nem hagysz itt ismét.. De látom tévedtem.. – Louis felugrott az asztaltól könnyáztatott szemével elrohant az étkezőből.

-          Hiányozni fogsz. – közeledett Hazza. – Remélem, azért a kapcsolatot nem szakítod meg velünk. Tudod eléggé megkedveltelek.

-          Kizárt.. Nem rázhattok le magatokról.

-          Tudod Abby, rettenetesen megkedveltek. Kezdetben azt hittem csak azért vagy velünk, mert híresek vagyunk. De aztán a véleményünk megváltozott, természetesen jó irányba. – mosolygott Zayn. – Tudod mindig azt hittem, hogy Lou-val örökre együtt lesztek… Látod tévedtem. Azért remélem Budapesten megtalálod a helyedet és a boldogságot valaki mellett.

-          Köszönöm Zayn. És Niall. Tudod, neked köszönhetem a legtöbbet. Köszönöm, hogy ott voltál velem a nehéz időkben, amikor a beleset volt, kitartottál mellettem, Budapestre is eljöttél csak, hogy felvidíts. Tényleg Niall.. soha nem felejtelek el titeket. És remélem a gyerekiteknek majd meséltek rólam, hogy voltam én, aki össze kuszálta az életeteket.

-          Alap..

-          És Louisnak kérlek, mondjátok meg hogy szeretem és soha nem felejtem el.

-          Gyere ide Ad. Szeretném hogyha eljönnél majd velem Magyaroszágra.. Megmutatom a hatalmas házunkat. Tuti jól fogod magadat érezni..rengeteg olyan hely van ami a te korod bélieknek való. szeretlek öcsi.

-          Megint elmész? – szomorodott el

-          Héé.. bármikor hívhatsz jó?

-          Rendben..

-          Ab itt a taxi. – kiáltott az előszobából Jake – hát akkor, sziasztok!

-          Kimehetünk veled a repülőtérre? – kérdezte félénken anya.

-          Persze. Üljetek be a kocsiba és ott találkozunk.

Louis szemszöge:

-          Tudjátok ez az egy hónap sokat változtatott az életemen. Elég nehéz volt feldolgoznom egy két dolgot.. Gondolom, tudjátok, mire gondolok. Szóval arra az elhatározásra jutottam, hogy visszamegyek Magyarországra és új életet kezdek. Szeretném, hogy tudjátok, rettenetesen szeretlek titeket és nagyon nehéz lesz ismét itt hagyni csapot, papot és Budapestre rohanni, de talán ott rendeződnek a dolgok és sikerül túl lépnem ezen a katasztrófán. Kérlek, ne haragudjatok rám. Sokkal jobb lesz nektek nélkülem… - mi ez az egész? mi a fenéért hagy itt mindent? Engem? Mire jó ez neki ha? Ismét összetöri a szívemet..

-          Micsoda?.. Ugye.. ez nem komoly? Nem hagyhatsz itt minket? – kérdezte tőle Niall. – Tudod jól, hogy megbékélni csak a családod mellett tudsz. Szükséged van ránk és nekünk is rád. Hát nem érted?

-          Így lesz a legjobb.. – nem mert felnézni. Nem nézett a szemünkbe..

-          Kicsim, ne hagyj itt minket, kérlek.. Nagyon szerünk és féltünk téged ott a messzeségbe. – Emily sírva fordult oda hozzá.

-          Kérlek, ne sírj mama. Nem szeretnélek így látni. És kérlek ti se sírjatok. Minden rendben lesz.

-          Mikor megy a géped? – alig hallhatóan kérdeztem tőle, szinte suttogtam.

-          3 óra múlva.

-          Hogy gondoltad ezt ha? Csak így itt hagysz mindent és attól neked minden jobb lesz? Csak így átgázolsz az embereken és itt hagysz minket összetörve? Tudod min mentük keresztül? Tudod milyen pocsék érzés volt téged ilyen állapotban látni? – dühösen csapta az asztalra.

-          Kérlek, ne mondj ilyet…

-          Azt hittem szeretsz annyira, hogy nem hagysz itt ismét.. De látom tévedtem.. –felugrottam az asztaltól könnyáztatott szemmel elrohantam az étkezőből. Nem tudom merre. Csak bepattantam a kocsiba, és elhajtottam a helyszínről. Végig kell gondolnom az egészet..

A törzshelyemre mentem. Egy kis csendes park, ahol nyugalom van és régen ide jártunk Ab-el. Néztem azt a fát, amibe anno belevéstük a monogramunkat.

-          Louis mit művelsz? – nevetett a szerelmem.

-          Megörökítem a szerelmünket. Nézd itt a te monogramod és az enyém ebben a szívben.

-          Bolond vagy…

-          Nem csak szerelmes.. Ez legyen a szerelmünk jelképe.. Jó? Soha ne hagyjuk el egymást.

-          Soha! Most és mindörökre!

-          Most és mindörökre!

-          Bármikor utánad megyek, és nem hagylak megszökni. Rendben?

-          Remélem így is lesz. Nem akarok nélküled élni. Mindig a szívemben leszel.

Tudom, mit kell tennem! Azonnal bepattantam a kocsimba és a reptér felé hajtottam. Nem fogom elengedni.. Soha többet. Nem leszek még egyszer ilyen bolond. Hatalmas volt a forgalom. Egyfolytában az órámat néztem és a dudát nyomtam. Nem hagyhatom, hogy felszálljon a gép.

Nagy tömeg volt, rohantam, hogy odaérjek a kapuhoz. Láttam, hogy ott búcsúzik tőlük. Sírt.. Rohantam, ahogy csak a lábam engedte. Nem vett észre, megfordult és elindult a kapu felé.

-          Most és mindörökké! – ordibáltam torkom szakadtából. Mindenki engem nézett, a srácok vigyorogtak, Ő megállt és szépen lassan fordult vissza. – Most és mindörökké!

-          Louis! – ledobta a cuccát és odarohant hozzám. – Most és mindörökké!

-          Szeretlek te bolond! Ne hagyj, itt kérlek! – könyörögtem neki.

-          Erre vártam. Vártam, hogy mikor kérsz meg hogy maradj veled..

-          Bolond voltam.. Gyere ide hozzám. – forró csókot leheltem az ajkára és nem engedtem az ölelésből. Így álltunk a reptérnek az aulájában egymásba forrva.. szerelmesen..boldogan..